Törvényszerű volt. Mondtuk sokan - mintegy önmagunkat vigasztalva - mikor a női kézilabda válogatott nem jutott ki a londoni olimpiára. Megtörtént ez a zsinórban három olimpiát nyerő dánokkal és a norvégokkal is. De mi nem vagyunk sem a dánok, sem a norvégok. Míg ők ezt valószínű elintézték egy félmosollyal - törvényszerű volt, fiatalítani kell a csapatot, majd a következő világversenyt megnyerjük, vagy valami ilyesmit gondolhattak... - addig mi, magyarok ezt hatalmas kudarcként éltük meg. Az a női kézilabda válogatott, aki a szurkolók szíve csücske, akit imádunk, aki '93 óta nem hiányzott egy világversenyről sem - pedig időközben két-három fiatalítás is történt a keretben - nem jutott ki a 2012-es olimpiára.

Ennek természetesen voltak előzményei, de szinte mindenki biztos volt abban, hogy a lányok ott lesznek a játékokon. (Nem hiába vásárolták meg a jegyeket páran a női meccsekre már az olimpia előtt 2 évvel...) 2008-ban is úgy jutott a válogatottunk ki Pekingbe, hogy a Vb-n 2007-ben csak 8. lett. Az olimpián azonban némi meglepetésre, de a mi boldogságunkra négybe került, s bár érmet nem szerzett, de büszkék voltunk rájuk. Ugyanebben az évben az Eb-n már csak a 8. helyet sikerült elérni, a 2009-es Vb-n 9.-ek lettünk. A 2010-es Eb az olimpia szempontjából is fontos volt, hisz itt már osztogatták a kvalifikációs helyeket, igaz még csak a győztesnek. A Mátéfi Eszter vezette válogatott az első csoportkört a norvégok mögött a második helyen zárta, vertük a szlovénokat és a franciákat is, a norvégok azonban brutálisan elpáholtak minket (34-13!). Ilyen arányú vereségre akkor talán még a sokat látott szurkolók, sportújságírók, sportági vezetők, játékosok sem tudtak visszaemlékezni. Sokkoló volt.... De tudtuk, nincs még veszve semmi, hisz jön a következő csoportkör, amit ráadásul 2 ponttal kezdtünk és az első meccsünkön vertük is Ukrajnát. Majd jöttek a hollandok, akik az elmúlt jó 15 évben nem sok vizet zavartak kézilabdában, bár azért a 2009-es junior Eb-n láthattuk, vannak tehetséges játékosaik. (Az még egy külön misét megérne, hogy az ott szereplő, ezüstérmes magyar juniorválogatott tagjainak karrierje azóta hogy alakult, illetve az ellenfeleknél ezek a játékosok hol tartanak most.) Szóval kikaptunk a hollandoktól, el sem hittük... Tulajdonképp csak egy győzelem kellett ahhoz, hogy az 5-6 helyért játszunk, de a svédek is vertek minket. Végül a tizedikek lettünk. Hidegzuhanyként ért mindenkit és ekkor még nem tudtuk, hogy ez a zuhany csak a langyos volt.

Az Eb-ről csak Norvégia kvalifikálta magát az olimpiai selejtezőkre, mi pedig várthattuk a vb-selejtező sorsolását. Annak a világbajnokságnak, ahol tulajdonképp a további kvalis helyeket osztották. Jött a sorsolás és megint nem hittünk a szemünknek. Kaphattuk volna a törököket, a lengyeleket, de még volt pár, általunk gyengének tartott csapat. De nem, mi a németeket kaptuk. Azokat a németeket, akik az EB 13. helyén végeztek, mögöttünk. Nem örültünk, de pánik sem volt. Legyőzzük őket, kijutunk a Vb-re és készülhetünk az olimpiára. Ezt gondolhatta minden jóhiszemű kézilabdabarát. Nem így lett... Németországban kikaptunk kettővel, amire legyintettünk is, itthon, teltházas csarnokban ezt simán ledolgozzuk. Esélyünk sem volt, 27-22 oda! Nincs vb, nincs olimpia. Egyetlen szalmaszálba kapaszkodhattunk, ha a Vb-n az európai csapatok között ugyanaz a rangsor áll fel, mint az EB-n, akkor valószínűleg a miénk lesz a még fennmaradó egy hely. Ezen reményünket a spanyolok hamar eloszlatták, az Eb-n még 11. helyen végző csapat, a brazíliai világbajnokságon meg sem állt a bronzig. A mi szeretett csapatunk pedig itthonról figyelhette a londoni olimpia női kézilabdatornájának küzdelmeit. Mi, szurkolók pedig a férfi kézimeccsek fergeteges hangulatát tapasztalva, el-el ejtettünk olyan mondatokat "bárcsak a lányok is itt lennének".

Az olimpia már a múlté, és az elmúlt 4 évet is el kell felejteni. Keseregni kár rajta, nincs értelme a "mi lett volna ha..." kezdetű mondatoknak, mert mint tudjuk, a sportban nincs "ha". Elkezdődött egy újabb olimpiai ciklus, melynek új szakvezetéssel, felfrissített játékosállománnyal vágott neki a magyar női kézilabda válogatott. A lányok lépten nyomon hangoztatják, igazi csapatként funkciónálnak, a korábban gyakran emlegetett belső ellentétek, széthúzások már a múlté. A BL-ben menetelő klubcsapataink kulcsemberei az EB-n is remekelnek (Görbicz, Tomori, Szucsánszki) és a többiek is rendre hozzá tudnak tenni valami pluszt a játékhoz. Ami igencsak hullámzó, megjósolni nem lehet, épp milyen napot fognak ki a lányok, kell e izgulni az utolsó másodpercig, vagy a végjátékot már széles mosolyok közepette, a karosszékben hátradölve szemlélhetjük. Az első, horvátok elleni meccsünk pocsék volt, még akkor is, ha a bírói tevékenység nem éppen nekünk kedvezet. Aztán visszajöttünk a meccsbe és csak a balszerencse állt annak útjába, hogy döntetlennel zárjunk. Miután verességgel kezdtünk, a németek (megint a németek) elleni meccs létfontosságú volt. Ha kikapunk, csomagolhatunk, ha nyerünk, akkor ott vagyunk a következő csoportkörben. Nem indult jól, az első félidőben már lelki szemeink előtt láttuk, ahogy a lányok buszoznak hazafelé, Böhn pedig már a norvégiai repülőjegyét foglalta gondolatban. Aztán megrázta magát a csapat és végül megszereztük a szükséges 2 pontot. A spanyolok ellen már úgy léptünk pályára, ha nyerünk és a németek is nyernek, akkor mi vagyunk a csoportelsők. Micsoda különbség! S micsoda különbség volt játékban is! Az elején úgy elmentünk a spanyoloktól, hogy azok még fel sem fogták, elkezdődött a meccs. Végig a kezünkben volt a mérkőzés, és nem is engedtük ki onnan. Slusszpoénként nyertek a németek is, négy ponttal érkeztünk a középdöntőbe.

Itt az olimpiai ezüstérmes Montenegroval találkoztunk először, na meg az általunk igencsak "kedvelt" cseh bírókkal. A több szempontból is durvának nevezhető összecsapáson, amikor már úgy tűnt, ez a meccs számunkra elveszett, egyszercsak felálltak a lányok a padlóról, kétszer is egyenlítettek, azonban a vége mégis vereség lett. Ismét jött egy ki-ki meccs, a helyzet kísértetiesen hasonló volt az első csoportkörhöz képest: ha verjük a románokat, megvan az elődöntő, ha kikapunk, akkor nemcsak rajtunk múlik a négybe kerülés. Rosszul kezdtünk, de a félidőben már mi mentünk kettővel. A második félidőben a védekezésünk is összeállt, a kapuban Kiss Éva pedig lehúzta a rolót a román lövők előtt. Tomori Zsuzsa eltiltása miatt csak a lelátóról nézhette a meccset, viszont képletesen szólva Vérten Orsi megérkezett az Eb-re és a betegen is fantasztikusan játszó Görbicz Anita asszisztjainak is köszönhetően 7 góllal vette ki részét a győzelemből. A meccs előtt a románok igencsak lenézően nyilatkoztak rólunk, utána azonban már elég volt a statisztikai lapra pillantaniuk (az utolsó 16 perc 50s között 2 gólt sikerült dobniuk!), hogy lássák, igencsak lejátszottuk őket a pályáról. Megvan az elődöntő, tudtuk, az utolsó, oroszok elleni meccsnek csak akkor lesz bármilyen tétje, ha a spanyolok verik Montenegrót. Nem verték, mi pedig este játszottunk egy teljes érdektelenségbe torkolló edzőmeccset. Maximum a németek rághatták le a körmüket, hogy az oroszok ne nyerjenek 6 góllal, hisz akkor játszhattak volna az 5-6 helyért. Az meg csak az oroszokon múlott, el akarnak e még utazni Belgrádba, mert  a mieink fejben már a norvégok ellen készültek.

Nem szerettük volna a norvégokat kapni az elődöntőben, az utóbbi években rendre nagyarányú győzelmet arattak felettünk. Megvallva, én nem emlékszem, hogy a sydneyi olimpia óta vertük volna őket, bár nem kizárt, maximum nem volt olyan nagy horderejű diadal, mint az az ominózus olimpiai elődöntő. Amióta 2004-ben Norvégia lemaradt az olimpiáról az Európa-bajnokságokon még nem talált legyőzőre. Zsinórban négyszer nyerte meg a kontinensviadalt, közben bezsebelt egy világbajnoki címet és két olimpia bajnoki elsőséget is. Mi azonban utóljára 2005-ben szereztünk érmet világversenyen, egy bronzot a Vb-n, azóta csak a pekingi olimpián sikerült a 4 közé kerülés. Tehát mondhatjuk, nekünk már ez is nagy siker és innentől bármi lesz, annak örülni kell. Örülünk is, de ugye tudjuk milyen a magyar? A gondolataink mindig az aranyérem körül forognak, bár, ahogy a londoni olimpián tapasztalt szurkolói hangulat mutatta, végre megtanultunk örülni egy ezüst vagy egy bronzéremnek is, sőt egy negyedik helyet is ünnepeltünk (lásd férfi kézilabda válogatott).

Szokás rányomni a bélyeget az olimpia évében megrendezett Európa-bajnokságokra: nem a legjobb kerettükkel jöttek az élcsapatok, megkezdődött a fiatalítás, nem ez az év legfontosabb tornája, stb. Én meg azt mondom, aki így véli az az ő baja,  a statisztikába ezek a nyilatkozatok már nem fognak bekerülni. Magyarország ott van a négy között, az olimpiai bajnok Norvégia, az olimpiai ezüstérmes Montenegró és a házigazda Szerbia mellett. Visszatértünk a világelitbe és reményeink szerint jó hosszú ideig ott is maradunk - jó hír, az eredmények úgy alakultak, hogy már biztos résztvevői vagyunk a jövő évi világbajnokságnak is! Az Eb legfontosabb periódusa azomban csak most kezdődik számunkra. A lányok szeretnének éremmel hazatérni Szerbiából, mint ahogy, mi, szurkolók is repesnénk a boldogságtól, ha láthatnánk szeretett csapatunkat a dobogó valamely fokán állni éremmel a nyakukban!

Képek: Nemzeti Sport

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.