Veszíteni nem jó, de tudni kell. A hangsúly szinte mindig a hogyanon van. A csapatsportok esetében meg aztán tényleg érdekes ennek a pszichológiája.

A magyar női vízilabda válogatott parádésan játszott három negyeden keresztül az olimpiai ezüstérmes, házigazda spanyolok ellen. Aztán valami megtört, még a televízión keresztül nézve is érezni lehetett, hogy a vége nagyon nehéz lesz. Pedig ekkor még 12-11-re vezettünk, korábban pedig már három gól is volt az előnyünk. Úgy indult ez a világbajnoki eődöntő, ahogy előre sejtettük. A spanyolok minden támogatást megkaptak a parton jövő-menő úrtól és hölgytől. Már-már azon gondolkodott az ember, valóban jogos volt-e az ellenünk megítélt 12 kiállítás (!) az első negyedben - amit a spanyolok zsinórban kaptak támadásonként -, de a második játékrész megadta rá a választ. Valószínűleg a sporttársak égi jelet kaptak fentről a szünetben, mert a harmadik negyedtől nem lehetett rájuk panasz. Mi ugyanúgy megkaptuk a fórokat, mint a spanyolok, sőt most már inkább nekünk kedveztek az ítéletek. Eltűntek a kiállítások, kontrákat is kaptunk, mi pedig éltünk is a lehetőséggel. Egészen a harmadik negyed végéig. Tényleg le a kalappal a lányok előtt, ahogy ellenszélben is tartották a lépést Spanyolországgal. Sőt! 6-5re vezettek a második negyed elején! Belőttük a fórokat, gólokat szereztünk kintről és centerből is. Nem túlzás, a meccs első fele inkább hasonlított egy férfi vízilabda meccsre, mint egy nőire. A fordulás után, kiegyenlítődött játékviszonyok mellett aztán meg is tudtunk lépni az ellenféltől. 12-9 volt ide, és még vagy 11 perc a meccsből. Na innen aztán hiába jöttek az emberelőnyök, a végéig már nem szereztünk gólt. A spanyolok viszont szép lassan jöttek fel ránk, még úgy is, hogy Bolonyai Flóra öt méterest hárított a harmadik negyed végén. Egy volt az előnyünk a negyedik negyedre és rengeteg lehetőség arra, hogy növeljük. De semmi nem jött be. A spanyolok védekezése erősen feljavult, mi pedig valószínűleg fizikailag (is) elfáradtunk a végére. Ami nem csoda, hisz rengeteget védekeztünk emberhátrányban. Ekkor kintről nem tudtunk lőni, a fórok kijátszása sem sikerült, és az addig működő centerjáték is súlytalanná vált. Játszottuk be rendesen a labdát Bujkának, de ebből mindig a spanyolok fordulhattak. Ők viszont tökéletesen ráéreztek arra, hogy ha odapasszolják a labdát a centerüknek, akkor az kiállítást fog érni, így pedig szép lassan átvették a vezetést.  A végére egyébként 20 alkalommal szórtak ki minket a bírók, de még így is tartottuk a 12-13-as eredményt. A bírók pedig bőven megadták a lehetőséget arra, hogy kiegyenlítsünk és hosszabításra mentsük a meccset. Az utolsó másodpercekben már két emberrel többen támadtunk, mint a spanyolok, de így sem ment. Az ellőtt labda a kapufán csattant. Vége.

Veszíteni úgy a legrosszabb, ha az ellenfélnek a végén sikerül elvenni a győzelmet. Ha semmi esély a győzelemre, az még elviselhető, hisz eleve nem éli bele magát az ember abba, hogy nyer a csapat. A mai meccsen bőven volt rá esély, hogy nyerjünk, de végül nem sikerült. Ez magyarázható a fizikai fáradtsággal, hisz azért rengeteget kivett a játékosokból az első félidő. De 10 perccel a vége előtt már érezni lehetett a mentális fáradtságot is a csapaton. Valószínűleg ha ez idő alatt egy helyzetet is gólra váltunk, akkor más lesz a vége, de ennek valami gátat vetett.

Na de biztos vagyok benne, hogy ha most padlon is vannak a lányok, csütörtökön mindent meg fognak tenni, hogy megnyerjék a bronzérmet. Ez a csapat pedig tényleg megérdemelné, hogy ne üres kézzel jöjjön haza a világbajnokságról. Ahhoz pedig nem kell nagy jóstehetség, hogy lássuk, még sok örömünk lesz bennük szurkolóként a következő években!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.